/B.L. emlékére/
Ha Philoktetesz, hát legyen Philoktetesz! –gondoltuk-, akkor ezt is elmegyünk megnézni, ragaszkodva hagyományunkhoz, hogy ha fesztiválos időszakban nyaralunk valahol, akkor mindent. Ősztől tavaszig úgyis kevésbé fesztivál az élet.
Különben is nagyon kíváncsiak voltunk Mucsi Zoltánra színpadon, eddig csak filmen láttuk.
És olyan szépek azok az ókori tragédiákból készült előadások! Daliás, klasszikus arcélű férfiak, tömött hajjal, gyűrűbe fésült szakállal, ruhájuk hófehér és frissen vasalt minden helyzetben, sőt minden helyzet után is. Emelkedetten és férfiasan zengedezik a szövegüket, aminek túlnyomó részéből a lényeg alig-alig hámozható ki. De az előadások így is gyönyörűek! Kicsit szomorú darabok ugyan, de annyira erkölcsi mondanivalósak és olyan messze vannak ezek a hősök térben is, időben is tőlünk, hogy az előadások pátosza elhalványítja a tragédiát.
Általában.
De nem ezen az előadáson, amit Őriszentpéteren láttunk. Amit láttunk, az nagyon váratlan volt. Bár Mucsi Zoltán általunk megismert habitusa alapján számítottunk valami, a szokásostól eltérőre, de éppen a tehetsége miatt, még a klasszikus klasszikus alakítást sem zártuk ki.
Ez az előadás olyan lepusztult, olyan lecsupaszított, elsődlegesen brutális volt, hogy akár a nyóckerben is játszódhatott volna a napjainkban, nem véletlenül a Roncsfilm jutott róla eszembe. A való világ. (És hányadik sorozata ez már?)
Erkölcsi emelkedettség helyett intrika, árulás, csalás, emberi és isteni gyengeség, gonoszság; pátosz helyett vér és hányadék; a sok fizikai kíntól is, egy lelkileg, testileg meggyötört, eltorzult főhős. Még a darab- a gimnazista korom emlékeiben - olyan szép és jól körülírható „eszményi” mondanivalója is, miszerint hazudni csúnya dolog és nem szabad, nagy változáson ment keresztül. Kiderült: a hatalomnak szabad. Mint ahogy sok minden mást is.
Az előadás alatt annyi benyomás ért, úgy záporoztak rám az élmények, mindegyik számtalan képzelettársítást indítva meg bennem, hogy szinte magát a darabot alig fogtam föl. 2-3 hete kérődztem már az előadáson, az első neki futásra, mert azóta is sokszor eszembe jut, amíg kezdtek letisztulni az érzelmeim és kezdtem fölfogni mi is történt a színpadon és velem.
Amikor bementünk a nézőtérre a színpadon már ott ült a Kórust alakító színész, ha nem is fehér tógában, de legalább fehér öltönyben. Ez a fehér szín volt az egyetlen, ami emlékeztetett az általam eddig látott görög drámák előadásaira. Az antik világra pedig a színésznek, az ókori szobrokra emlékeztető, tekintet nélküli szeme. Zavarba ejtő élmény volt, ülni 2-3 méterre egy mozdulatlan emberrel szemben, aki bár látszólag minket nézett, de valójában rezdüléstelenül meredt a semmibe, abszolút levegőnek tekintve bennünket. Ez a minden érzelemtől mentes, semmiféle kapcsolat felvételére nem hajlandó arc, szorongást és valamiféle homályos lelkiismeret furdalást keltett bennem, aggódni kezdtem, hogy vajon mi követtem el és mi vár rám. A félelmem jogos volt.
Nem volt vidám és kellemes ilyen szépítés nélkül találkozni a mindnyájunkban fel-felbukkanó olyan emberi tulajdonságokkal, amelyekről legjobb lenne még annyit sem tudni, hogy másban esetleg léteznek, nemhogy azzal szembesülni, hogy a saját mindennapi életünkben is jelen vannak és alakítják a viselkedésünket.
Végignézni, ha tetszik, ha nem - konkrétan és átvitt értelemben is gondolva a tetszést-, hogy az elárultatás, a magárahagyatottság, a fizikai kín csak a szenteket nemesíti (őket is főleg pedagógiai célból), a normál halandó személyiségét rombolja, lepusztítja, kiöl belőle minden szeretetreméltóságot, környezetéből pedig az iránta érzett szánalmat.
A valamikori hősies Philoktetész bár beteg, büdös, guberáló hajléktalan, már nemhogy csigái, de szakálla sincs, most még gyorsan meg kell fosztani őt emberi méltóságának utolsó morzsájától, az emberi szóba vetett hitétől, és akkor teljesen leírható.
Nem volt felemelő élmény végigélni számtalan prostitualizálódásunk egyikét a szépreményű Neoptolemosszal, emlékezni a helyzetekre, amikor némi huzakodás után, de végül mi is beláttuk, hogy kifizetőbb csalással győzni, mintsem becsületes harcban, emelt fővel veszíteni. Mindegy mi az ára, csak ne legyél lúzer!
És ott van leleményes Odüsszeusz, aki persze nem abban az értelemben leleményes, mint MacGyver, Odüsszeusz inkább ravasz és csaló. Mennyire hasonlóan működik a logikája a miénkkel, amikor filozófiát gyárt a bűn igazolására, sőt majdnem erénnyé teszi. (Biztosan azt is meg tudná magyarázni ékesszólóan, miért fogja letömeggyilkolni - természetesen saját érdekükben- a szerencsétlen kérőket.) Mint a midenkori sikeres politikusok.
Az egész kusza gondolatmenetemben az volt a számomra a legmeghökkentőbb, hogy összecsúsztak az idő síkok. Mindegy, hogy 2000 éve vagy most történnek az események, tulajdonképpen a világban semmi sem változott.
Az emberi szenvedés variációi végtelenek és a hatalom természete is ugyanaz.
Pedig én olyan sokáig milyen megelégedettséggel próbáltam elfogadni az antik világ harmóniáját, a reneszánsz ragyogását, a boldog békeidőket.
Holott valahol a lelkem és az agyam legmélyén éreztem, hogy fölösleges sopánkodni a jelen mocskosságán és ellentétbe állítani a múlt, általunk vélt szépségével, becsületességével, hősiességével. Hasznosabb lenne tudomásul venni, hogy a világ szemét VOLT és szemét VAN.
Ráadásul erre semmiféle ráhatása nincs az egyes embernek, ahogy szép magyarul a pszichológusok mondanák.
Így aztán hiábavaló érzelmeket, netán (másra még) hasznos energiákat pazarolni a világ megváltására. Nemcsak a ráhatás hiánya miatt, de nem úgy tűnik, mintha a világ erre igényt tartana, no meg az ismert világmegváltók sorsa is joggal eltántoríthatná a vállalkozókat.
De azért remélem, hogy ennek fölismerése nem jelenti azt, hogy minden részletében el kell fogadnunk a környező világot olyannak, amilyen, mert akkor tulajdonképpen tőlünk is csak még olyanabb lesz.
És nem ad rá fölmentést, ha nem teszünk meg mindent a közvetlen környezetünk szebbé, jobbá, erkölcsösebbé tételéért
Most értettem meg igazán apai nagymamámat (Illés Erzsébet 1876-1958), aki gyakran mondta - mindenféle iskola nélkül - és nemcsak mondta, így is élt, és erre tanította gyerekeit, unokáit: „addig segíts, ameddig a kezed elér”
Úgy hiszem, az előadás szereplői is ezt tették. De nem kell ehhez föltétlenül művésznek lenni, bárki előtt rengeteg a lehetőség. Ez nem iskolai végzetség vagy előzetes tudás kérdése, hanem hogy van-e erre igényünk, áldozunk-e rá energiát, van-e erőnk, bátorságunk szemben úszni az árral.
Talán életem legfölkavaróbb, legmegrázóbb színházi élménye volt ez a Philoktetész előadás, amit színesített, hogy felnőtt korom legkínzóbb személyes emlékét is alaposan átrendezte bennem.
Az előadás sok mindentől megfosztott ugyan, de föl is épített bennem egy másik „tudást”, ami közel sem olyan esztétikus és harmonikus, mint az iskolából magammal hozott, de úgy érzem, talán segít igazabban és őszintébben látni a mindenkori világ mindenkori szereplőit, viszonyait. És a magam dolgát.
Hálás vagyok érte Szophoklésznek és a szerepeket alakító fiúknak.
******************************************
Amikor Szophoklész, Mucsi úr és Szemők Józsi találkoztak
A történet 15 éve kezdődött. Egy olyan hetes iskolában voltam iskola pszichológus, ahol szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek éltek és tanultak. Volt olyan gyerek, aki egy tyúkólban lakott a szüleivel, mielőtt hozzánk került. Volt 13 éves kislány, lehetett vagy 28 kilós, akit az anyja 200 Ft-ért árult hétvégeken a kocsmában, és ha nem „kelt el”, nem kapott enni. Volt olyan gyerek, aki többször töltött napokat testvérével és az anyjával az erdőben,
télen is, minden fedél nélkül, mert az apja baltával tartotta őket távol az édes otthontól.
Józsi szülei békés emberek voltak, nem bántották a fiút, de sem ennivalót, sem ruhát nem tudtak neki venni, iskolába nem igen járt, az ablakukon évek óta papír volt üveg helyett. Bár fűteni úgysem fűtöttek.
Alacsony, erős testalkatú, 14 éves, pattanásos, barna bőrű, zsíros hajú, fekete körmű, ápolatlan ruházatú, szegényszagú fiú volt, amikor az iskolába került, ráadásul egy elhanyagolt epilepsziával. Minden hétfő este rendbe kapta magát tetőtől talpig, péntek délutánig fent is tartotta ezt az állapotát, aztán hétfőn reggel mindig ugyanúgy jött vissza, ahogy bekerült.
Egy ilyen hétfő délután jöttek hozzám a gyerekek, hogy Józsi fekszik a tanteremben a földön, nem tud beszélni, rángatózik, hadonászik és be is pisilt. A helyzetleírás tökéletes volt, Józsi csapzottan, piszkosan, büdösen dobálta magát az olajos padlón, az ócska iskolai padok és gyerekek által egész nap szétdobált szemét között
Pontosan emlékszem rá, hogy Jób jutott róla eszembe, a szemétdombos, de Józsi nem az Urat áldotta, az ő szájából a nyál folyt. És annak dacára, hogy öntudatlan volt, valahogy nagyon szenvedni látszott.
Az egyik gyerek elszaladt azért a kolléganőért, akinek e. ü. képesítése is volt, és hivatva volt ilyen esetekben megtenni a megteendőket.
Jött is, ránézett a fejét hol jobbról, hol balról a padlóhoz verdeső, öntudatlan gyerekre, majd e szavakat bírta kimondani: „Jaj, de gusztustalan, én ezt nem bírom nézni!”- és indult is ki a teremből.
Az iszonyú szánalom, amit a szerencsétlen gyerek iránt éreztem, aki ebben a kiszolgáltatott és méltatlan helyzetben kínlódott a lábaink előtt, alantas esztétikai kategóriává alázva, megtetézve a tehetetlenségem érzésével, egyetlen késztetéssé állt bennem össze, hogy egy jó nagyot bele rúgjak a kolléganőmbe.
De nem rúgtam bele, nem tudtam megtenni, pedig annyira szerettem volna.
15 évig hordoztam magamban a szégyent, hogy nem tettem meg, hogy a magam méltóságát öntudatlanul is többre tartottam, minthogy igazságot (?) szolgáltassak Józsinak, akinek látványa ott és úgy, ugyancsak 15 évig kísért, mint életem legnehezebb, legszégyenteljesebb emléke. Egy gyerek kiszolgáltatottságának, szenvedésének, cserbenhagyásának a képe.
(Ráadásul évente egyszer-kétszer ezután is összefutottam a hölggyel, és mindig ugyanazt a szörnyű tehetetlenséget éltem át, mint akkor az iskolában. Ilyenkor mindig eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha legalább most bele rúgnék egy kicsit, de minden alkalommal ő győzött. Nem rúgtam bele soha.)
Akkor, ott az iskolában, miután fogalmam sem volt, mit kell tenni egy epilepsziás rohamban vergődővel, azt próbáltam tenni, amit a saját gyerekeimmel, ha hisztiztek kis korukban. Leültem a padlóra Józsi mellé, nagy nehezen ölembe vettem a fejét, hogy legalább ne a padlóhoz verdesse, próbáltam simogatni a karjait, amikor már kevésbé csápolt, kicsit magamhoz ölelni, törölgettem, simogattam az arcát.
És nagyon halkan, szinte dünnyögve énekeltem neki. A Kis kacsa fürdik fekete tóban-t. Egyszer, tízszer, sokszor, amíg elaludt.
Akkor sem gondoltam azt, hogy én mulasztottam el a rohamot, tudtam, hogy minden epilepsziás roham elmúlik egyszer magától is, ha túléli az áldozat.
De akkor, ott, annyira szerettem azt a fiút, az egész szörnyű előző életéért és a pillanatnyi helyzetéért, olyan felháborító igazságtalanságnak tartottam, ami vele történik, annyira szerettem volna rajta segíteni, hogy hiszem, ő, még az öntudatlan állapotában is megérzett valamit ebből és ez picit talán csillapította a kínjait.
Végül megérkezett 2 nagyobb fiú, rendbe szedtük, tiszta ágyba fektettük őt, aludt is másnap reggelig, és soha nem beszéltünk a dologról többet.
De a szégyen és a szemét között, a fekete olajos padlón magára hagyottan vergődő fiú emléke nem hagyott el.
Az iskolából pár év múlva más munkahelyre kerültem, értelmi fogyatékos állami gondozott, főleg cigánygyerekek közé, akik, hol a szép érzelmektől szinte a szétrobbanásig túl fűtve, hol a nagy, romboló indulataik között élik a nekik jutott életüket.
Egyszer valahogy híre ment, amit magam is alig vettem eleinte észre, hogy én sikerrel vígasztalom meg a csillapíthatatlanul síró vagy csendesítem le a dühöngő gyerekeket.
Nem tettem, nem teszek semmi különöset, kettesbe maradok a gyerekkel, próbálom átölelni, magamhoz szorítani, dajkálom, dünnyögöm a Kiskacsát, többnyire sírdogálok is vele és nyomatom belé a szeretetemet, az együttérzésemet.
A dolog szakmailag helytelen és az utóbbi (pedofiliás) időkben szabálytalan is, de működik.
Őriben, nyáron, amikor néztem Philoktetesz epilepszás rohamát, arra gondoltam, ha ez nem színház lenne, odamennék hozzá, és megpróbálnám csillapítani a szenvedéseit, de legalábbis éreztetném vele, hogy nincs egyedül. Mert én tudom, legalábbis tudni vélem, mit kell ilyenkor tenni, Józsi megtanított rá. És amikor a gyerekeimet vigasztalgatom az intézetben, tulajdonképpen én azt is Józsitól tanultam.
A felismerés olyan volt, mintha megrázott volna az áram.
Ez volt az a pillanat, amikor először kerek egésszé álltak össze bennem a történések és a történetek szereplői. Az árulás, kiszolgáltatottság, a kín, Józsi, Philoktetesz, a vigasztalásra váró gyerekek, és szégyentelenül sírni kezdtem.
Mikor mentünk haza a színházból, már legszívesebben táncoltam volna, hogy nekem most már soha többet nem kell sajnálattal és szégyenkezve gondolnom Józsira. Minden más szenvedő gyerekre persze igen, de legalább konkrétan rá, akinek a képe hosszú évek óta kísért, legalább rá nem. Sőt, felszabadultan és hálával fogok gondolni rá, mert ajándékot kaptam tőle. Hiszen, ő még abban a helyzetben is, amiben akkor volt, tudott adni nekem, nem is keveset. Előhívta belőlem és megmutatta, mi az, amire szakmailag és talán emberileg is a leginkább alkalmas vagyok.
Rá 2-3 hétre, hogy haza jöttünk, találkoztam a régi kolléganőmmel a boltban. Nem volt gombóc a gyomromban, elmúlt belőlem a harag, Már nem akarok belerúgni egy picit sem. Nem a méltóságom miatt. Hanem azért, mert nem érdemes. Ő egész egyszerűen egy szívtelen teremtés, akivel szemben nincsenek eszközeim. Majd lehozza őt a víz.
Nehéz emlékeket cipeltem magammal 15 évig, aminek keserűségét ez az előadás nemcsak kioldotta belőlem, hanem széppé, és tovább már nem gyötrő, hanem gazdagító emlékemmé tette.
Köszönet Szophoklésznak, Mucsi úrnak és Szemők Józsinak.
Főoldal vagy vissza az Írások, tanulmányok oldalára
