Körök és vonzások
Körök és vonzások
Az én Erdélyeim
Anyai nagyapám gyalui román ember volt. Mint az Osztrák-Magyar Monarchia csinos, fiatal rendőre hódította meg szépséges nagyanyám, a nagyváradi magyar polgárlány szívét.
Szegényesen, de jó házasságban éltek, gyermekeik – köztük anyám – Gyaluban születtek. 1927-ben, amikor nagyanyám egész családja áttelepült Magyarországra, ők is velük jöttek, Vasadra, abba a házba, ahol a családommal ma is élek.
Nagyapám a szüleit és négy testvérét hagyta ott, köztük a balladai emlékű Flórikát, az egyetlent, akiről anyám néha mesélt, bár nem emlékezett rá. Flórika gyereklányként ment férjhez, fel a havasokba, megszülte gyermekeit, és mint aki teljesítette feladatát, fiatalon meg is halt.
Anyám kevés emléket őrzött Erdélyből. Emlékezett a kisházra, ahol született, a Szamosra a kertjük alján, a hegyek oldalára felfutó rétekre, ahol valami csodálatos apró virág nőtt, amilyet azután soha többé nem látott az Alföldön. (Ez volt a magyarszegfű) Nagyszüleim – a további lehetséges emlékek hordozói –korán meghaltak, sajnos nem ismerhettem őket.
50 éves kora után anyám egyre többet emlegette szülőfaluját, kíváncsi lett, hogy vajon vannak-e ott még hozzátartozói? Voltak. Férjemmel kalandosan rájuk leltünk, és 1974-ben felkerekedtünk anyámmal együtt, hogy találkozzunk az általa már elfeledett és az általunk még nem ismert rokonokkal.
Szülőháza udvarán számtalan unokatestvére várt ránk feleségestől, férjestől, gyerekestől, sógorostól. Felénk áradó szeretetük, mint az örvény, egy pillanat alatt közéjük szippantott bennünket. Magyar rokon is akadt bőven, mert nagyapám szülei, négy saját gyermekük mellé egy magyar kisfiút is örökbe fogadtak, és mint nagyapámé, ez a család is elmagyarosodott. Délután jöttek öreg magyar és román nénikék, bácsikák, akik még emlékeztek vagy emlékezni véltek anyámra, mint játszótársukra, és a szüleire. Szilvapálinkát ittunk, báránycsorbát ettünk és kürtöskalácsot, mindenki egyszerre beszélt, sokat sírtunk és még többet nevettünk. Hasonlóan Chagall képeinek hőseihez: kicsit lebegtünk a napverte, poros udvar fölött.
Ezt követően évente többször találkozott az egész nagycsalád. Így voltunk együtt magyar esküvőn és román húsvéton, keresztelőkön és temetéseken, hol Magyarországon, hol Erdélyben, hol románul, hol magyarul. Ők – életükben először, láttak akácerdőt Vasadon, mi a hó tetején virágzó kikericset Mariselben. Szerettünk együtt lenni.
A 80-as évek végére sokukat – köztük anyámat is– már csak a temetőben látogathattunk meg, a fiatalok Kanadában, Ausztráliában. Kevesen maradtunk és megöregedtünk. Mindez el is szomoríthatna, ha a múlt év nyarán nem keres fel Vasadon egy ismeretlen román fiatalember Szatmárnémetiből, hogy ő annak a bizonyos balladai Flórikának az unokája. Hallott ő már kisfiú korában is a magyar(országi) rokonokról és most megkeresett bennünket, mert meg akarja ismerni a családját. Természetesen kicsit sírtunk, sokat nevettünk, és mindvégig éreztük magunkon a még élő és már régen meghalt családtagok boldog és vigyázó tekintetét.
*
Ha valahol Székelyudvarhely vagy Felsőboldogfalva nevét hallom, mindig édes ízt érzek a számban. Az emlékeim, élményeim íze. Családom férfi tagjai számára ugyanez az íz: keserű. 1993-ban, első udvarhelyi utam során ugyanis sört hoztam nekik ajándékba, mint azóta is minden alkalommal, ha jó sorsom oda vezet. És hál’ Istennek gyakran vezet.
A város, a falu, a táj minden évszakban és napszakban megmutatta nekem hibátlan szépségét. A formák, a színek, az illatok, a hangulatok, az emlékhelyek kimeríthetetlen gazdagsága és harmóniája is elég lehetne, hogy a világ legvonzóbb zuga legyen számomra ez a hely. De képes volt többet adni ennél. Kapcsolatokat, barátságokat. Olyan emberek társaságát és barátságát, akik érzelmeikben, gondolataikban, magaratásukban olyan értékek hordozói és gyakorlói, amely értékekre Nyugaton már nem emlékeznek, és nálunk éppen most felejtődnek el.
A mindennapi élet apró örömeinek megteremtése és élvezete. Bölcsesség a kis és nagy túlélésekhez, hogy az ember ne elkeseredve, hanem önbizalmában megerősödve és reménykedve vághasson bele a következő túlélésbe. A képesség, hogy az élet kellemetlen, bosszantó jelenségeit humorral teli filozófiával szemléljék. A közösség iránti teljes lojalitás és az egymásiránti segítőkészség. A kultúra iránti szenvedélyes érdeklődés és szeretet. A sok áldozatos és fáradságos munkálkodás, hogy mindezeket az értékeket a következő generáció is megismerje, és a magáévá tegye.
Természetesen nem hiszem, hogy ott minden emberben egyszerre megvannak mindezek a tulajdonságok, és csakis ezek. De én ezeket próbálom eltanulni tőlük, mert tőlük kaptam a bizonyosságot, hogy számomra is csak az ezeknek az értékeknek mentén való élet adhat örömet és békességet.
Én olyan elfogultan szeretem szülőfalumat, ahol élek, hogy eddig nem ismertem az „otthon érzem magam” élményét, ha Vasadon kívül voltam. Mostanában Boldogfalván-Udvarhelyen gyakran érzem magam otthon, sőt néha otthon vagyok. Olyannyira, hogy a kis üzletbe, ahol a sört veszem a fiúknak, ma már visszaviszem itthonról az üres üvegeket.
Manulek Zsuzsanna
