Emlék-Könyv

Manulek Zsuzsanna


EMLÉK – KÖNYV

Thomas Tranströmer: Az emlékek látnak
Fordította: Mervel Ferenc
Széphalom Könyvműhely, 2002.


„Minden ember élete egy regény”- tartja az egyik ismert közhelyünk. De mint általában a közhelyeknek , ennek a mondásnak is meg van a maga valóság tartalma.
Mert nincs olyan emberi életút, amely ne a mienkkel való hasonlóságokból illetve különbözőségekből állana.
„Minden mi él, az egyenlő soká él,
 A százados fa s egy napos rovar.
 Eszmél, örül, szeret és elbukik...” – Írja Madách, kihangsúlyozva az élők sorsának egyformaságát. De ki ne tudta volna jobban, mint ő, hogy ugyanakkor minden sors egyedi, megismételhetetlen is. Az érzelmek, az átélt élmények, az emlékek hasonlóságának és egyediségének ellentmondásában, az ebből eredő feszültségben rejlik, hogy minden ember élete valóban izgalmas, érdekes és tanulságos lehet a számunkra.
Nagyon szeretem az önéletrajzi írásokat. Őszintén érdekel mások hogy élték át (vagy túl), hogyan ítélték meg a mindannyiunk életében előforduló eseményeket, érzelmi hatásokat. Ők mit éreztek, hogyan döntöttek, mit tettek és miért, amikor ugyanolyan helyzetbe kerültek, mint én?
A „híres emberek” önéletrajzi műveiknek külön pikáns ízt ad, hogy reménykedünk, megtudjuk titkukat. Rátalálunk arra a különbségre, amit majd eltanulva, talán mi is a boldogabbnak gondolt neves emberek közé küzdhetjük magunkat.
Tomas Tranströmer (Stockholm,1931) a kortárs svéd költészet legnagyobb alakja, a Nobel – díj várományosa, a legtöbbet – eddig 46 nyelvre – fordított élő költő. A magyar olvasó 2001-ben vehette kezébe „117 vers” című kötetét, 2002-ben pedig „Az emlékek látnak” című prózai munkáját, amelyet 60 éves korában írt, gyermekkoráról. Az író az eszméléstől a 17 éves koráig eltelt éveket öleli fel, az az év zárja visszaemlékezéseit, amikor első költeménye megjelenik az iskolai újságban.
Ritka jelenség az irodalomban, hogy egy szerző, aki életrajzi művet készít, csak a gyerekkorát tartsa felelevenítésre méltónak.
Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy Tranströmer miután megtalálta saját kifejezési formáját, a verset, már versben mondta – mondja el mindazt, amit magáról és a világról el szándékozik mondani.
Transtömer azonban tanult szakmáját tekintve: pszichológus.
A közvéleménnyel ellentétben – lévén magam is pszichológus, vagy éppen ezért – soha nem hittem, hogy mi tudnánk a legtöbbet az emberi természetről. Úgy gondolom, az ember legjobb ismerői az írók. Ők azok, akik mindannyiunk számára átélhető élmények formájában tudják feltárni és ábrázolni a lélek rejtelmeit. Ráadásul teszik mindezt irgalmasan, vagyis erkölcsi és esztétikai ítéletek nélkül. Azokat ránk bízzák, ha egyáltalán szükség van rájuk.
Tranströmer így duplán tudja, milyen meghatározóak a gyermekkor élményei minden ember számára.
„Életem A szó fénycsíkot gyújt a lélek képernyőjén... A fénycsík, akár egy üstökös: feje, farka van. Legsziporkázóbb tagja ebből a gyerekkor...Magva, legeslegtömörebb része a gyermekévek első időszaka...” – írja a szerző.
Hisz minden fontos érzelmet (szeretet, gyász, féltékenység, harag, félelem, remény) megélünk már 6 – 7 éves korunk előtt, gyakran sokkal mélyebben, mint később, felnőtt korunkban.
Aztán ezek lassan elfelejtődnek. De nem Tranströmer esetében. Ő pontosan emlékszik gyerekkori élményeire, érzelmeire, és képes őket úgy megfogalmazni, hogy a felnőtt olvasót is – nagyon szelíden ugyan, - rákényszerítse: ő is kutakodjon kicsit az elmerültnek hitt gyerekkorában. Hátha ő is rájön, hiába hiszi elfeledettnek ezeket az emlékeket, ezek az emlékek nagyon is ott élnek. Nemcsak Transtömert kísérik, látják saját emlékei, hanem mindnyájunkat a magunkéi is. Ez bennünk a közös.
Hogy hajlandóak vagyunk – e ezt tudomásul venni, és hogyan, ez az, amiben eltérünk egymástól.
Egyszer mindenkinek szembesülnie kell azzal, hogy élményeink, emlékeink határoznak meg bennünket. Azok is, amiket legjobban szégyellünk és azok is, amikre a legbüszkébbek vagyunk. Tőlük vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk. Ha csak egy dolog nem történt volna meg velünk azok közül, ami megtörtént, nem ugyanazok az emberek lennénk.
Tranströmer ma 72 éves világhíresség. És ugyanez a Tranströmer ebben a könyvében úgy elevenedik meg előttünk, mint 3 éves kisfiú, aki rájön, hogy önálló emberi lény, személyiség, aki már nem folyik egybe a világgal. Azután cseperedik, felfedezi a családtagokat, az érzelmi kapcsolatokat, illetve azok hiányát. Figyel, tanulékony, alkalmazkodik. Szenvedélyes látogatója lesz a Természettudományi Múzeumnak, majd a könyvtárnak. Tudomásul veszi az iskolatársak, a tanárok, az iskolarendszer furcsaságait és elgondolkodik rajtuk.
Átél vágyakat, félelmeket, örömöket. Mint minden kisgyerek a világ bármely táján. Ez a gyerekkor nem tűnik sem szívszorítóbbnak sem varázslatosabbnak, mint az „átlag gyermekkor”. Így Tranströmer emlékei között minden olvasó megtalálhatja, egy – egy pillanatra, saját gyermekkorának emlékeit is. Azokat, amelyeket talán már elfeledettnek hitt vagy nem tudott megfogalmazni.
A mindössze 40 oldalas, kisalakú könyvben, mint minden jó irodalmi alkotásban és mint minden emberben ott találjuk a világ teljességét, egy érzékeny kisfiú személyiségének prizmáján megtörve.
Egyszerre izgalmas és megható olvasmány Tranströmer emlékirata, amit jó szívvel ajánlok elolvasásra mindenkinek, aki többet szeretne tudni a világról, Tranströmerről, de leginkább saját magáról.


                                                    Főoldal   vagy   vissza az Írások, tanulmányok oldalára