Amikor rajtunk az Úr jókedve
Amikor rajtunk az Úr jókedve
- Gondolatok a felsőboldogfalvi Gyermekszínjátszó Fesztiválról –
„És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk...” – írja a 90. zsoltár 17. verse. Alig tudom elképzelni, hogy van ember – legyen hívő, vagy hitetlen – akit nem érintenének meg ezek a szavak. Mert kívánhatunk-e többet, mást az élettől, mint hogy napjaink derűben, békességben teljenek, aminek egyik legfőbb forrása, hogy tevékenykedhetünk a magunk és mások örömére, hasznára.
*
Három éve ér a megtiszteltetés és szerencse, hogy részt vehetek – zsűritagként – a felsőboldogfalvi Gyermekszínjátszó Fesztiválon. Ha ezekre a napokra gondolok, szívet melengető, szebbnél szebb emlékek idéződnek fel bennem.
Ma is érzem a márciusi nap melegét, a tavasz ígéretének illatát a boldogfalvi templom kertjében, ahol a bögözi gyerekek reneszánsz játékokat adtak elő. Ha egyszerűen előadásnak lehet nevezni azt a varázslatot, ami ott történt. A tökéletesen megválasztott helyszín fölött úszott az édes-szívfájdító muzsika, a kor minden pompáját felvonultató jelmezekben önfeledten vidámkodtak a gyerekek, és mi, boldog nézők pár percre részeseivé válhattunk a reneszánsz arany és vörös ragyogásának. Azt a megrendülést élhettük át, mint mindig, ha igaz művészettel találkozunk.
Soha nem jártam ezt megelőzően Bögözön, nem is hallottam róla. De abban biztos voltam, hogy a bögözi gyerekek sem valami gazdagon felszerelt magániskola elit tanulói. Csak jött egy ember, nevezetesen Major Magda, aki nem keresett kibúvókat, nem hivatkozott – a feltehetően szegényes – körülményekre, hanem feltette a mércét. Jó magosra. És aki hajlandó volt vele menni, a földtől való elszakadás kezdeti nehézségei után megtapasztalhatta a repülés gyönyörét.
Úgy gondolom, azok a gyerekek, akik fülének ez a muzsika is természetes, akiknek nyelve ilyen szövegeken pallérozódik, akiknek szeme ezt a hibátlan ízlésű színvilágot ismeri meg, akik ilyen színesen élik át az együttjátszás örömét, ők egy kicsit mindig másképpen néznek a világra. Lehet, hogy nem is tudatosan, de Magdi néni mércéje az élet legváratlanabb pillanataiban „dolgozni” kezd bennük. Elmondhatatlanul többet kaptak tőle, mint a zsűritől, aki nekik ítélte fesztivál különdíját. Az életre szóló ajándékot tőle kapták.
*
Nagyon gazdag műfajilag a paletta, amelyből a felkészítés során a pedagógusok merítenek. Ez így is van rendjén. Az már a zsűritag magánügye, hogy az ő szívének mi a legkedvesebb. Hozzám a népzene, a néptánc áll a legközelebb. Nem értek hozzá, csak nagyon szeretem.
De ezzel nem vagyok így egyedül, Székely Zoltán tanár úr – saját bevallása szerint – szintén nem ért a néprajzhoz, ő „csak” fizikatanár. Nem tudom mire lenne képes, ha értene hozzá, de nem tudok elképzelni olyan néprajzi fórumot, ahol a vágási gyerekek előadása a „Porka havak esedeznek...” nem állta volna meg a helyét. Amit láthattunk, az ősi népdalaink, táncaink gyöngyszemeinek gyönyörűen megkomponált füzére volt, amelynek ihletettsége visszatükröződött a gyerekek játékán. Ez már önmagában is nagyon sok, és ez csak a felszín volt. Alatta ott lüktetett kultúránk olyan ősi rétege, amelyet már sokan elfeledettnek hisznek. Vagy elfeledhetőnek. De ez a kultúra ellenáll a feledésnek, hiszen írásbeliség nélkül is képes volt fennmaradni évszázadokon keresztül, mert olyan általános emberi értékeket fogalmaz meg, amelyek függetlenek az adott kortól. A népdal, a néptánc nem csak attól közösségi élmény, hogy együtt énekelünk, táncolunk most, hanem főleg attól, hogy hosszú-hosszú idő óta énekelték, táncolták eleink is. Ők is átélték, kimondták a mi bánatainkat, örömeinket, nem vagyunk egyedül. Ezek a dalok és táncok olyan értékeket és mértékeket jelölnek ki számunkra, amelyek kapaszkodók egyénnek és közösségnek egyaránt. Tartást adnak – a szó konkrét és átvitt értelmében - . Ahogy a pszichológus mondaná: személyiségformáló erő.
És aki a gyerekekkel ismerteti és szeretteti meg kultúránk e szeletét, elmondhatja magáról, hogy tett valamit a világon. Még ha nem is ért hozzá.
*
Pilinszky János költészetére egy 11 éves kislány hívta fel a figyelmem, úgy 20 éve. Teljesen váratlanul elmondott két sort a költő egyik verséből („Alvó szegek a jéghideg homokban, / Plakátmagányban ázó éjjelek...”), majd megkérdezte: Ugye milyen szép? Így aztán kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy van-e művészet külön a gyerekek és külön a felnőttek számára? Olyan könnyen kimondjuk: Te ezt nem érted, ez még nem neked való – miközben fogalmunk sincs arról, hogy mit jelenthet egy-egy mű a gyerek számára. Miért hisszük azt, hogy a gyerekeknek nem jelenthet – esetleg a miénktől eltérő – élményt egy ún. „felnőtt” mű? Valószínűleg azért, mert a gyerek nem képes megfogalmazni élményeit. De a felnőtt sem mindig, illetve nem minden felnőtt. A művészetnek nem az a feladata, hogy a tudatunkra hasson, hanem hogy ösztöneinken és főleg érzelmeinken keresztül közvetítsen erkölcsi és esztétikai élményeket és értékeket. Minden igaz művészet célja a megtisztulás, a katarzis, érzelmi szinten játszódik le és nem a tudatunkban. Azt pedig senki nem vitathatja, hogy a gyerekek ösztön- és érzelmi élete érzékenyebb, gazdagabb, mint a felnőtteké.
Úgy gondolom tehát, hogy a gyereknek minden művészeti alkotás való, ha nyitott annak befogadására és, ha az előadás olyan, hogy képes megmozgatni a gyerek fantáziáját, félelmeit, vágyait. Vagyis képes hatni az érzelmeire. Ha ebben eddig kételkedtem volna, a zeteváraljaiaknak a millenium tiszteletére készített műsora megadta volna a bizonyosságot. Sok említésre méltó momentuma volt ennek az előadásnak, de volt egy olyan része, amelyre mindig úgy gondolok vissza, mint életem egyik nagy pillanatára.
Az történt, hogy a gyerekek szólóban-kórusban elmondták?, elszavalták?, elkántálták? – nem tudok rá megfelelő szót – a Halotti beszédet. A Halotti beszédre nagyon büszkék vagyunk, tudjuk róla, amit tudni illik, de valljuk be, legtöbbünknek fogalmunk sincs arról, miről szól.
Ugyanis ezt a magyar nyelvet már nem értjük, ugyanúgy nem tudjuk racionálisan visszaadni értelmét, mint a kisgyerek a Pilinszky-verséét. De ott a boldogfalvi kultúrházban megtörtént a csoda. A művészet teljesítette feladatát, ugyanis zsigereinkben pontosan éreztük, miről szól a szöveg. Nem csak mi, felnőttek, a legapróbb gyerek is lenyűgözve figyelte a történést. Ez volt az a pillanat, amikor a nézőtéren megállt a levegő. És mindezt gyerekek adták, gyerekeknek. Soha nem tudom meghálálni Sánduly Lajos tanár úrnak, hogy az érdektelen iskolai kötelező olvasmányt öregségemre megrendítő művészi élménnyé változtatta.
*
Talán senki előadását nem várja úgy a közönség, mint a székelyszentlélekiekét. A zsűri is várja. Tudjuk, ilyenkor kényelmesen hátradőlve szórakozhatunk mi is, mert amit kapunk, minden szempontból kifogástalan lesz. Jól választott darab, értelmes-ízes szövegmondás, gondosan megtervezett és kivitelezett, stílusban tartott jelmezek, díszletek, teljes előadás már a négy-öt éves szereplőktől is. Mindig minden a helyén van. Az ő előadásaik a jól végzett munka egy-egy ünnepe. És ami számomra a leggyönyörűbb, hogy ott a falu apraja-nagyja.
Nem tudom Székelyszentléleken hogyan készülnek egy-egy bemutatóra, de szeretem azt képzelni, hogy ez az egész falu ügye. És az együtt végzett munka során az embereknek alkalmuk nyílik megismerni egymást, hogy egymásért is felelősséget vállaljanak, hogy osztozni tudjanak a közös kudarcokban és örömökben. Az együtt töltött idő megértőbbé teszi a generációkat egymás iránt, mert óhatatlanul kiderül, hogy nem minden 50 év feletti szenved feltétlenül aggkori elmebajban, és nem biztos, hogy minden fülbevalós fiú egyben gazember.
Mert a művészet közösségteremtő és közösségmegtartó erő is. Hiszen mitől közösség egy közösség? Többek között a közös emlékektől és a közös céloktól is.
Szeretném, ha a színjátszó fesztivál még sokáig nyújthatna célokat és emlékeket a szentlélekieknek és mindannyiunknak.
*
c
Miközben évről évre figyelem a gyerekek és a felnőttek izgalmát, örömét, jókedvű nyüzsgését a boldogfalvi iskola udvarán, miközben sok-sok élménnyel, gondolattal gyarapodom, mindig hálával gondolok a boldogfalvi iskola munkatársaira. Mindenkire, aki ott dolgozik.
Lehetetlen felsorolni őket név szerint, egy részükkel soha nem is találkoztam, de az ő munkájuk, odaadásuk, hitük a záloga, hogy mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek részesei lehetünk valaminek, ami messze túlmutat az általános iskolai munka keretein.
Azt mondják, a világot a tudósok és a politikusok viszik előbbre. Én ebben nem hiszek. Úgy vélem, a világot azok a „kisemberek” – vagyis a történelemírás szempontjából névtelenek – teszik szebbé, jobbá, akik Diafalván, Bögözön, Korondon vagy a világ bármely eldugott zugában fölvállalnak egy jelentéktelennek tűnő feladatot, és azt a legjobb tudásuk szerint elvégzik.
Hiszem, hogy ők táplálják az Úr jókedvét, amelyből remélem mindnyájunkra jut egy kicsi.,
Főoldal vagy vissza az Írások, tanulmányok oldalára
