A mese rólad szól…
dr. Manulek Zsuzsanna:
A mese rólad szól…
– Gondolatok a mesékről, gyerekekről, felnőttekről –
Soha nem jutott volna eszembe a mesék világáról gondolkodni, ha 10-15 éve néhány szakember nem kezdi hangoztatni, hogy a régi típusú mesék hallgatása káros lehet a gyereknek. Növelheti a szorongást, a félelmet, agressziót válthat ki belőle. (Mese alatt mindig a klasszikus népmesékre gondolok, mint pl. a Jancsi és Juliska, a Hófehérke stb.)
Eltűnődtem, mert minden eddigi tapasztalatom ellent mondott ennek. Akárhogy kutakodtam gyerekkori emlékeimben – és nagyon jól emlékszem gyermekkori érzelmeimre – nem tudtam felidézni, hogy féltem volna a mesékben hallottaktól, sőt megnyugtattak, elandalítottak. Mint ahogy megnyugtatták saját gyerekeimet, nevelőtanár koromban a "nehéz" gyerekeket, pszichológusi munkám során a sérült gyerekeket. Sokat, sokszor, sok gyereknek meséltem, mert a mese szerintem – ellentétben a fenti véleménnyel – nyugtat, simogat, nevel, gyógyít.
Persze, az is lehet, hogy én vélekedem helytelenül, gondoltam, de csak nem hagyott nyugodni, hogyha egyszer olyan káros a mese, miért igénylik a gyerekek mégis amióta világ a világ, Alaszkától Dél-Afrikáig. Próbáltam érveket megfogalmazni a mesék védelmében. Döntő mozzanatnak tartottam, hogy a gyerek hallgatja a mesét. Most is úgy gondolom, 4-5 éves korukig a gyerekeknek csak hallgatniuk volna szabad a történeteket, és nem nézni. A képi megjelenítés (film, színház) nem engedi dolgozni, fejlődni a gyerekek fantáziáját, így az alkotónak a véleményét, erkölcsi tanítását erőlteti a gyerekre, nem engedi, hogy ők maguk érezzék át a mese tanulságait.
A képi megjelenítés, és ez még fontosabb, nem engedi a gyerek személyiségét szűrőként működni. Mire gondolok? Ha a gyerekek a Jancsi és Juliska gyerekevő boszorkányában nem a szadista kannibált látják – és nem azt látják –, akkor ez a vélemény a boszorkányról valószínűleg a felnőttek véleménye, és nem a gyerekeké. Vagyis a gyerekek személyisége a mese hallgatása közben, mint egy szűrő, csak azt és úgy engedi át, aminek feldolgozására a gyerek képes, és csak annyit, ami a személyisége fejlettségének megfelel. Valahogy nem felnőtt fejjel kellene megközelíteni a meséket, hanem a gyerek személyiségéből (ami nagyon eltér a felnőttekétől) és személyiségének fejlettségéből kiindulva.
Biztos voltam benne, hogy a mesék mást és másképp közölnek a gyerekkel, mint velünk. ráadásul valami jót és hasznosat. Eddig jutottam az okoskodásban, amikor kezembe került Bruno Bettelheim amerikai pszichológus könyve: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (Gondolat, Budapest 1985.) A könyv minden kérdésemre választ adott, nagymértékben gazdagította ismereteimet, és új szempontokat adott a mesék újraolvasásához. Mielőtt ismereteimet, gondolataimat a mesékről megosztanám az Olvasóval, elkerülhetetlen a továbbiak megértéséhez, hogy áttekintsük azt az elméletet, amelyen a fent említett könyv alapszik. Nevezetesen ez Freud személyiség elmélete.
Mindannyiunknak jogában áll elgondolkodni az emberi természetről, , az emberi személyiség mibenlétéről, az emberi személyiség kialakulásáról, fejlődéséről. Ez nem iskolai végzettség vagy előzetes tudás kérdése, hanem az igényé, hogy érdekel-e ez bennünket. Mert ha igen, valamilyen választ mindenki kigyöngyöz magának. Freud, amikor megválaszolta ezeket a kérdéseket, a lélektan máig legátfogóbb és legbefolyásosabb személyiségelméletét alkotta meg.
Ő úgy gondolta, személyiségünk három nagy rendszerből áll, ezek: az ÖSZTÖN-ÉN, az ÉN, és a FELETTES-ÉN. Mind a háromnak megvan a maga feladata, de e viselkedésünk szabályzásában kölcsönösen együtt kell működniük.
Az ÖSZTÖN-ÉN a személyiségünk legprimitívebb része, a csecsemő még csak ezzel rendelkezik, és majd ebből alakul ki személyiségünk többi része. Az ÖSZTÖN-ÉN semmi mást nem tud, semmi mást nem akar, mint az éhség és szomjúság azonnali kielégítését, a fájdalom elkerülését, a körülményekről függetlenül.
Az ÉN kialakulását az teszi szükségessé, hogy sem a szülő, sem a társadalom nem tűri el, hogy a kisbaba ebben a „boldog” (ösztönös) állapotban maradjon. Egy idő után meg kell tanulnia, hogy nem ehet úgy és akkor, ahogy szeretne, (az anya elválasztja) nem pisilhet ott és akkor, amikor erre késztetést érez (szobatisztaság), hanem vagy ki kell várnia, vagy meg kell teremtenie a megfelelő körülményeket. Figyelembe kell vennie a valóságot. Ezért felelős az ÉN (a tudat).
A FELETTES-ÉN eldönti, hogy egy cselekedetünk helyes, jó-e vagy nem. Arról van itt szó, hogy a társadalom értékeit és normáit a gyerek – a szülő közvetítésével – bizonyos életkor után a magáévá teszi. Hétköznapi szóval, kialakul a lelkiismerete, és akkor sem lop a boltban, ha ezt senki nem venné észre.
Ez röviden és nagyon leegyszerűsítve a freudi személyiség modell (ösztön-tudat-lelkiismeret), amelynek kialakulása hosszú évek (12-14 év) fejlődésének eredménye. És ez a fejlődés: maga a cél, az érett személyiségű emberré válás. Mert mikor mondhatjuk egy emberről, hogy érett? Amikor a három ÉN-jét, amelyek egy adott élethelyzetben mást-mást szeretnének tenni, képes összebékíteni, a köztük lévő feszültségeket, ellentmondásokat feloldani, minek eredményeképpen viselkedése meg fog felelni az elvárt társadalmi normáknak. Képes a beilleszkedésre. Mindezt a sok okos tudományt, ha hiszik, ha nem, képes elmondani a gyereknek egy mese.
Az őztestvérke
Minden gyerek korán rájön, hogy ellentétes erők munkálkodnak benne. Szeretne elvenni még egy süteményt, de anyjának is meg akar felelni, aki nem engedte meg neki. Ez bizony riasztó felismerés, és még félelmetesebbé válik attól, hogy nem tudja megfogalmazni.
Az őztestvérke c. mese semmi kétséget nem hagy a gyerekben a felől, hogy bizony személyiségünkben egyszerre van jelen az állati és emberi oldal, de megmutatja a megoldást is. A mesében élesen megmutatkozik ez a kettősség, a kisfiú állati lényünket, míg a kislány a tudatos, emberi tulajdonságainkat jeleníti meg. Ezt a két oldalt kell a lelkiismeretnek, a felettes énnek összhangba hozni, ha boldogulni akarunk az életben.
Hiába figyelmeztetik a mesében a patakok a szomjas gyerekeket, hogy aki iszik belőlük tigrissé, szarvassá, őzzé változik, a kisfiú – nővére minden könyörgése ellenére – iszik a harmadik folyóból. Mert nem tudta leküzdeni a vágyai kielégítésére irányuló ösztönöket, szabadjára engedte magában az állatot, maga is állattá válik.
Ez nagyon kemény büntetés, de egyúttal némi vigasz is a mesét hallgató gyereknek, hiszen az, hogy legalább a harmadik folyóig késleltette vágyai kielégítését a mesehős, járt annyi haszonnal, hogy szelíd állattá változott, nem a legvérengzőbbé.
A kislány és az őzike kalandos út után a király udvarába kerülnek, és a kislány a király felesége lesz. Velük él az őzike is, de nem igazán boldogok. Szeretnék, ha minden úgy lennek, mint azelőtt, amikor mindketten emberek voltak. A mese figyelmezteti a gyereket, nem lehet tartósan boldog, ha a személyisége állati oldalát hagyja sokáig érvényesülni.
A házaspárnak gyermeke születik, de a király nincs otthon. A mesékben a férj szinte soha nincs otthon gyermeke születésekor, mert a mese nem hazudik a gyereknek, tudtára adja, hogy az élet igazán döntő pillanataiban (születés, szülés, halál) mindenki egyedül van. Enyhítheti ugyan a magányt az apás szülés, a haldokló körül a család, de a feladatot senki nem vállalhatja át helyettünk. A bába-boszorkány, a király távollétét kihasználva, megöli a királynét, és a maga lányát fekteti a helyébe.
A meghalt anya azonban éjszakánkét visszajár, és nem azért, hogy a királyt figyelmeztesse a történtekre, és önmagát visszahelyeztesse jogaiba, hanem azért, hogy kisfiát és az őzikét megetesse. Ezzel az önzetlen, másokért aggódó cselekedetével töri meg a varázslatot: ő életre kel, a gonoszokat száműzik, és ami a legfontosabb, az őzikéből ismét kisfiú, ember lesz.
A mese tehát összefoglalja a freudi személyiségfejlődés lényegét. A királyné, mert nem a maga örömét kereste, hanem a másokról való gondoskodás késztette arra, hogy éjszakánként visszatérjen, bebizonyította, hogy érett személyiség, képes volt ösztönös-, tudatos- és érzelmi életét összhangba hozni, ezért megérdemli a boldogságot. és a mese nemcsak összefoglalja a fejlődés lényegét, hanem megmutatja az ide vezető utat is.
Mielőtt sorba vennénk a legismertebb meséket, mintegy „használati utasításként” a továbbiakhoz, még két megjegyzés:
1. A meséket a főhősük életkorának növekedése alapján vettem sorba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy-egy mese csak annak a gyereknek lenne hasznos, akinek kora a mese hősével azonos.
A gyerekeknek mindegyik mese, minden életkorban hordoz fontos közlendőket, a gyerek érettsége majd eldönti, hogy a hallottakból számára aktuálisan mi a legfontosabb.
2. Amikor a gyerek mesét hallgat, természetesen nem úgy fogalmazza meg a mese tanulságait, ahogy majd én beszélek róluk. Ezek a felnőtt szavai, amelyekkel egy másik felnőtt tudatára szeretne hatni.
A gyerek nem gondolkodik a mesén, nem a tudatával, hanem az érzelmeivel reagál rájuk, mert a mese ismeri azokat az eszközöket, amelyekkel képes ezt megtenni. Tehát nemcsak felesleges, hanem hiba is lenne, ha a felnőtt közölné a gyerekkel a mese mondanivalóját. Bízzuk ezt nyugodtan a mesére!
Nem ismerek még egy olyan műfajt, amely olyan őszintén foglalkozna a gyerek gondjaival, olyan világosan mutatná meg a helyét és feladatait a világban, mint a mese.
Jancsi és Juliska
Akármilyen boldog állapot is, amikor az anya a gyermekét tetőtől-talpig (étkezés-ürítés), állandóan kiszolgálja, ha a gyerek nem akar örökös függőségben élni, ha fel akar nőni, ezen túl kell lépnie. Aki semmi mást nem akar az élettől, csak enni, az végül magai is felfalatik. Így vagy úgy. Ha meggondolás nélkül felfaljuk a mézeskalács-házikót, mert olyan finom, olyan csábító, pedig az a menedékünk lehetne, ebbe akár bele is pusztulhatunk.
Nagy rémület árán tanulja ezt meg Jancsi és Juliska, de amikor felismerik, már nem a jóllakás a legfőbb problémájuk, hanem az ésszerű tervezés és cselekvés. Mert életben akarnak maradni, a valóságot veszik figyelembe, és annak megfelelően cselekednek. A mohó Jancsi koplalni kezd, hogy megtévessze a boszorkányt. meg is lesz az eredménye, hogy képes így viselkedni.
A meséből az is kiderül a gyerek számára, hogy más a büntetése egy gyereknek, aki nem tudja leküzdeni a „mindent azonnal felfalni” vágyát, és más egy ugyanilyen felnőttnek. A gyerekek „csak” megijednek, de a boszorkány belepusztul.
Kell-e félteni ezek után a gyerekeinket a mesék gyerekevő boszorkányaitól? Minden gyermekben élnek félelmek, amelyeket ráadásul meg sem tud fogalmazni. Ez az élet és a gyerek fejlődésének természetes velejárója. Ezektől a homályos félelmektől a legjobb szülő sem tudja megkímélni gyermekét. Ezeket a félelmeket a gyerekek általában – a legtöbb szülő jól ismeri ezt a jelenséget – valamilyen élőlényhez vagy tárgyhoz köti (zsákos ember, kutya, repülőgép). Amíg a gyerekek a Jancsi és Juliskát és az ehhez hasonló meséket hallgathatták rendszeresen, minden félelmüket rávetíthették a boszorkányra, akitől ugyan nagyon félhettek, de a mese biztosította őket arról, hogy okosan cselekedve – fejlődve ! – képesek lesznek a boszorkányt elpusztítani.
Nem attól kell tehát félteni gyermekeinket, hogy boszorkányokról hallhatnak, hanem attól, ha nem hallgathatnak olyan típusú mesét, amely megnyugtatná őket, hogy a boszorkány – azaz saját félelmük – legyőzhető.
Piroska és a farkas
Piroska már idősebb, már nem akarja megenni a rábízott kalácsot, sőt szívesen viszi a nagymamának. Mégis majdnem felfalatik. Csak az ő problémái már nem a mohóságából erednek. Miért kerül hát mégis bajba?
A piros szín majdnem minden kultúrában a szexualitás egyik szimbóluma. A nagymama, aki a mesékben gyakran azonosítható az anyával (a család egyik idősebb nőtagja) túl korán lemondott saját női szerepéről, és adta át azt a kislánynak, a piros sapka formájában. Ezzel nagy bajba sodorhatta volna a gyereket, ezért kellett neki is bűnhődnie.
Piroska éltében megjelenik a férfi, mégpedig úgy, mint minden lánygyerek életében, az első férfi: az apa formájában. És a mese azonnal megmutatja a gyereknek a férfi-apa mindkét formáját. Egyik a farkas, a csábító férfi-apa, akiről hiába szeretnénk mi, anyák nem tudomást venni, ettől még nagyon is létezik. Ez az apa típus romboló, pusztító, kártékony. A másik férfi-apa típus: a vadász, a jó apa, aki védi, óvja gyermekeit, gondoskodik róluk, és ha kell, gyermeke segítségéra siet.
Egy ideig Piroska maga is élvezi, hogy „letért a helyes útról”, amikor azonban az események komolyra fordulnak, képtelen a problémát megoldani, nem elég érett hozzá, majdnem a kaland áldozatává válik.
A gyerek megtanulja a meséből, hogy a csábításnak, bármilyen vonzó is az, ellent kell tudnia állnia. Nem szabad olyan kalandokba bocsátkoznia, amelyek következményeinek elviselésére még nem elég felkészült. És hogy talán némely dologban igazuk lehet a szülőknek is. Piroska továbbra is látogatni fogja a nagymamát, mert az erdő szép, érdekes, titokzatos, érdemes ismerkedni vele, de már tudja, egyelőre csak a számára kijelölt úton nem érheti „baj”.
Hófehérke
Ez a mese talán többet mondhat a szülőknek, mint a gyerekeknek. Nemcsak a gyermeknek kell fejlődnie az élete során, hanem a felnőttnek is, főleg akkor, amikor szülővé teszi őt a gyermeke megszületése. Mert igaz az, hogy nem szabd az anyának túl korán átadni a piros sapkát a gyermekének, de mi történik akkor, ha az anya egyáltalán nem akarja átadni, ha nem képes elfogadni, hogy a kislányából nő lett?
Hófehérke is, a mostoha is önön szépségük rabjai, egyetlen elfoglaltságuk a versengés, hogy melyikük a szebb, más értéket nem ismernek. Mindkettő úgy érzi, a másik gátolja őt nőiességégének kiteljesedésében. Ez Hófehérke esetében, hisz ő egy kamaszlány, még magyarázható is, bár nem elfogadható magatartás. De neki van még lehetősége a fejlődésre. A mostoha – egy felnőtt – esetében már nincs mentség erre az önimádó magatartásra. Ezért alakul másként az életük.
Hófehérke – ha némi visszaesésekkel is, hiszen nem tud ellenállni az őt még szebbé tevő övnek, csatnak – túllép ezen a csak önmagával foglalkozó életen, odafigyel másokra, megtanul dolgozni, gondoskodni a törpékről, örömét leli az odaadó, munkás életben. El is nyeri jutalmát, a királyfi kezét.
A csak önmagát szerető mostoha (ember) sorsa pedig a pusztulás (a magány), hasonlóan a mondabeli Narcisusshoz, aki addig –addig csodálta önmaga szépségét a patak víztükrében, még beleveszett.
Csipkerózsika
Hófehérke mostohája nem kivételes szülő abból a szempontból, hogy szeretne nem tudomást venni gyermeke ébredező nemiségéről. Ezzel a legtöbb szülő így van. Ezt érzi is magáról, és gyereke is tudja róla. Ezt a problémát járja körül a Csipkerózsika. Hiába szeretne egy gyerek nem felnőni, hiába szeretné a szülő is ezt, gyermekeink felnövekedése elkerülhetetlen.
Ebben a mesében a központi jelképek: a 13-as szám, a vér és az alvás. A 13-ik tündér mond átok-áldást a csecsemőre, és ez az átok-áldás be is következik a gyermek 13-ik születésnapján, vérzés formájában. Hiába tűntetett el a királyi apa minden vágó, szúró eszközt a palotából, a kislány mégis vérezni kezd, amikor eljön az ideje. (Ő is egyedül van, a szülei elutaztak!) Mind a 13-as szám, mind a vér szoros kapcsolatban áll a szexualitással.
A női ciklus, a terhesség ideje a 13-as felosztású holdhónapot követi. A születés, a nagylánnyá válás, a szüzesség elvesztése, a szülés kísérő jelensége a vér. Ami bizonyára elég félelmetes egy gyerek számára, de a mese meg is nyugtatja, hogy ezek az élet olyan szép eseményei is lehetnek – azontúl hogy célt és értelmet adnak az életnek –, amiért érdemes vállalni ezt az áldozatot.
Ugyanakkor arra is figyelmezteti a mese a gyereket, hogy a biológiai érettség önmagában még nem teszi őt alkalmasság a párkapcsolatra. A biológiai érettség elérése után bizony még évekre „altatnia” kell a szexualitását, legjobb, ha magas tüskesövénnyel veszi magát körül. És a mese elmondja azt is, hogy nem kell aggódnia, türelmetlenkednie, ha eljön az ideje, lesz majd egy királyfi, aki hajlandó áttörni a tüskefalat. Érdemes kivárnia, mert csak akkor teheti őt boldoggá a szerelem, ha minden szempontból érett lesz rá.
A Szép és a Szörny
Ez a történet meséli el a gyerekeknek, hogy milyen is az a „minden szempontból érett” személyiség, aki képes boldog párkapcsolatra. A mese főhősei a Szép, aki minden szeretetével az apja felé fordul, és a Szörny, aki úgy szereti Szépet, hogy időt ad neki, hogy Szépben is felébredjen a szerelem.
Mindaddig, amíg Szép az érzelmeit az apára fordítja, undorodik a Szörnytől, és ez így helyes. A legtöbb kislány gusztustalannak, szörny-űnek tartja a testi szerelmet. Ez nemcsak természetes, hanem kívánatos is, hiszen megóvja őt olyan dolgok elkövetésétől, melyek következményeire sem fizikailag, sem lelkileg nem érett még. A mese megnyugtatja a gyermeket, hogy ez így van rendjén. Bizonyos életkorig elegendő ha az életében a férfit egy jó apa képviseli. De ezen majd túl kell lépnie, és az apa iránt érzett érzelmek egy részével egy másik férfi felé kell fordulnia. Egy olyan férfi felé, mint például a Szörny, aki figyelmes, nagylelkű, türelmes, önzetlen, nem kíván Széptől olyat, amit a lány nem önként tesz.
A mese azt tanítja: tedd magasra a mércét a partnereddel szemben, de ha megfelel, engedd magad meghódítani. És a családod, apád szeretetét sem fogod elveszteni, kár ezen aggódnod. Mint ahogy a szexualitás állati vonásai is meg fognak szelídülni, sőt vonzóvá fognak válni, ha kivárod az idejét és a megfelelő partnert. Ha adtok magatoknak időt egymás megismerésére, ha vállalni tudjátok egymást, ha tekintettel vagytok a másik érdekeire is, ha vonzónak találjátok a másikat, akkor erre már lehet kapcsolatot építeni.
A mesében a Szörny, a lány szerelme hatására szépséges ifjúvá változik, mert az érett személyiségű ember nem azért szeret bele valakibe, mert az szép, hanem akit megszeret, azt szépnek látja.
„…és boldogan éltek, amíg…”
Mi a boldogság a mesékben? Mitől lesznek boldogok a hősök? Miért vállalnak kalandot, nélkülözést, veszélyt? A kincs, a hatalom csak átmeneti célok. Az igazi jutalom, amiért a mesehős harca folyik, amitől aztán boldogan él: kedvesének megtalálása.
Nem kis tanulsága ez a meséknek. Számomra azt mondja: a legnagyobb érték, amire az életben szert tehetünk, a szép emberi kapcsolatok. És ha ez még mese is lenne, én hiszem, hogy a mesék nem hazudnak.
