A boldog ember inge

A BOLDOG EMBER INGE

Lars Gustafsson: A megfoghatatlan közelében
Fordította: Mervel Ferenc
Széphalom Könyvműhely, 2002.

Kortársaim közül néhányan talán még emlékeznek a gimnáziumi orosz órán tanult bölcs kis mesére. A boldogtalan cárt csak az tehette volna boldoggá, ha magára veheti egy olyan ember ingét, aki boldognak vallja magát. Hosszas keresés után azonban csak egy ilyen embert találtak, egy öreg muzsikot, de neki nem volt inge.

Gustafsson hőseinek senki nem ad tanácsot, hogy mit kellene tenniük a boldogságért, így az olvasó számára sincs egyértelmű útmutatás, bár ez már a cár esetében sem bizonyult célravezetőnek.

Gustafsson ki is mondja: „A boldogság vagy megvan bennünk, vagy holtig futhatunk utána.” (Iserlohn négy vasútja). És bár nem hisz sem önmagunk, sem a másik ember megismerhetőségében (Novembert túlélni), írásaiban mégis makacsul és kitűnő lélektani érzékkel járja körül az ember boldogság utáni vágyát.

A Gustafsson novellák szereplői nem mondhatók boldogtalannak sem. Testileg egészségesek, civilizált emberi kapcsolataik vannak, rendezett anyagi körülmények között élnek, munkájukat elégedetten végzik. Mégis kitartóan keresnek, vágyódnak valami más után, amit maguk sem képesek megfogalmazni „Vagy volt egyszer egy másmilyen világ is, ami rá várt, amit elszalasztott?”- kérdezi magától az egyik novella hőse (Amibe nem halunk bele...).

Szereplőinek ezen azonos attitűdje révén az olvasó úgy érezheti, hogy nem is egy novellagyűjteményt, hanem egy szerves egésszé érett regényt olvas.

Ennek a „regénynek” mélye sűrű televény, az élet termőrétege, ahol a minket körülvevő élet zajlik. A hangulatok, a színek, a formák, a hangok, az illatok, az emléktöredékek sűrű dzsungele ez. Gustafsson könyvében jelentőséget kapnak, életre kelnek, felragyognak a legegyszerűbb dolgok: egy madár, egy bodzafa, a lobogó zászlók, a szék karfáján felejtett zakó, az Enciklopédia Brittanica. Az író nemcsak nagyszerű megfigyelő, hanem olyan megragadóan is írja le ezeket, hogy az olvasónak kedve támad újra odafigyelni és élvezni hétköznapi környezetét.

De Gustafsson hősei számára a mindennapi életnek ez a gazdagsága nem örömforrás. Észlelik, de objektív távolságtartással szemlélik és ritkán élvezik világukat. Ez az életérzés az elidegenedésig erősödik, amikor a novellák alakjai regény vagy színdarab szereplőiként élik meg önmagukat (Novembert túlélni, A kéksapkás lány).

A reakciójuk: „...úgy futott, mint aki menekül, bár azt sem tudta már, mi elől” (Novembert túlélni). Valóban, Gustafsson hősei mindig újabb és újabb helyszínt keresnek maguknak, állandó mozgásban vannak, utaznak egyik helyről a másikra, s bár általában nem érzik kifejezetten rosszul magukat sehol, de nem is ragaszkodnak egyik helyhez sem. Meglehetősen bizonytalanok, tanácstalanok afelől, hogy mi is a dolguk a világban, azaz mi lehetne életük értelme. Nem kallódó emberek ők, hanem gyökértelenek és magányosak (az egyik üdítő kivétel Iserlohn városka morálfilozófus váltóőre -nem véletlenül.)

Közép-európai szemmel nézve: életük steril, olajozott, minden izgalomtól mentes, kapcsolataik pedig minden szenvedélytől. Makavejev Montenegró című filmjének svéd alakjaira lelünk a könyv lapjain.

Gustafsson kimeríthetetlen tematikai gazdagsággal, izgalmasabbnál izgalmasabb variációk sorozatával vázolja fel ezeket az élethelyzeteket. Bár az emberi lélek legmélyén kutakodik és szinte a kegyetlenségig őszinte, mindig szelíd, együttérző és soha nem mond ítéletet. Külön írói bravúr, ahogy a szerző az emberi gondolkodást ábrázolja. Abban semmi különös nincs, ha az író arról ír, miről gondolkodnak hősei. De csak kevesek képesek a gondolkodás folyamatát élményszinten úgy megragadni, mint Gustafsson (Az alagút vége).

Ő maga is -akinek eddig ötvenhat kötetben jelentek meg versei és prózai munkái- kétlaki életet él. Évtizedek óta tanít svéd irodalomtörténetet az Austin-i (Texas) egyetemen. A Boldog emberek néhány novellája példázza, hogy mennyire nem képes elszakadni gyermekkora Svédországától (Vízi történet) és mennyire szeretné, ha a svéd olvasó is otthon érezné magát második hazájában (Amibe nem halunk bele...).

Gustafsson „ebben a kettősségben talán soha nem fog egyensúlyt találni, de szerencsére          -szerencsénkre!- úgy lehet vele, mint a kagyló, amelyben a sebekből igazgyöngy terem. Emlékei, megpróbáltatásai, túlélési receptjei az irodalom igazgyöngyei.” – írja róla fordítója, Mervel Ferenc.

Az a Mervel Ferenc, akinek szintén „két hazát adott végzete”, aki több mint negyven éve él Svédországban, hetvennégy északi irodalmár műveiből adott nekünk már eddig ízelítőt, és harminchét magyar szerzőt mutatott be a skandináv olvasóknak.

Így nemcsak a kivételes nyelvismeretéből (a magyar nyelvre is gondolok!), a műfordítói tehetségéből, hanem az élethelyzetükből adódó azonosságból is következik, hogy Gustafsson könyve nemcsak elgondolkodtató, de nagyon élvezetes olvasmány is.

Hősei körül „útközben” állandóan változnak a helyszínek, az események. Csak bennük nem változik lényegesen semmi. Az olvasó -a könyvet letéve- tudja, hogy holnap újra repülőre, hajóra, vonatra, biciklire szállnak, vagy csak futnak, holtig, a boldog ember ingének megszerzése reményében. Félő, hogy hasztalanul.

(Ui a meséhez: A muzsik, ha ideje engedte, leült, és varrt magának egy inget. Elgyönyörködött benne és legtöbbször odaadta valakinek, aki fázott. Így boldogan élt, míg meg nem halt.)

                                                                                                                                 Manulek Zsuzsa


                                                    Főoldal   vagy   vissza az Írások, tanulmányok oldalára